Fejezet VI. - Részlet

Chapter VI.

Kira

  Az úton egyetlen könnycseppet sem hullajtottam. Számtalan gondolat küzdött a figyelmemért, mind közül a legfontosabb  a bosszú gondolata volt. Semmi másra sem koncentráltam, csak arra, hogyan álljak bosszút a legjobb barátnőmért. A testvéremért. 

–  Francba! – Átkozódtam, amikor épphogy csak sikerült elrántanom a kormányt jobbra, kikerülve ezzel egy frontális ütközést egy kamionnal. 

  Nem ártana az útra figyelnem az érzelmeim helyett, legalább amíg biztonságban nem leszek – gondoltam magamban. Betuszkoltam a felesleges érzelmeket elmém legsötétebb mélyére dugott kis ládikóba és lelassítottam. A táblákat pásztázva kerestem a megfelelő lejáratot. Pár perc száguldás után már messziről láttam az Aeroporto de Volta táblát. Lehajtottam a főútról és rátértem egy poros, köves útszakaszra. Az ember azt hinné, hogy egy reptérre vezető utat legalább jobban karban tartanak. 

  

  Egy hatalmas, vörös salakos terület közepén állt körülbelül tíz különböző színű és méretű madárka. Nem kellett sokáig keresnem azt, ami engem várt. Egy gyönyörű, fehér futurisztikus helikopter. Billenőrotoros propellerei hatszög alakban helyezkedtek el a kabin fölött. A farok részére lila betűkkel a Trono szócska volt festve. A világ leggyorsabb, és legokosabb helikoptere, és csak egyetlen egy létezett belőle. Nem tudom, Dylan hogy szerezte meg, de sejtettem, hogy a Tanács lesz a legkisebb gondom, ha valami történik vele.

  Az R8-at pár méterrel a helikoptertől parkoltam le. Mielőtt kiszálltam volna alaposan szemügyre vettem a terepet. Nem mintha nem bíznék Dylanben, de nem árt, ha biztosra megy az ember. 

  Nem láttam semmi gyanúsat így hát gyorsan kipattantam a kocsiból, és megindultam a helikopter felé. 

  A pilóta, egy idősebb férfi szállt ki, hogy üdvözöljön és elkérje a csomagjaimat, én pedig a lehető legkedvesebben közöltem vele, hogy rohadtul nem érdekelnek a csomagok, húzzunk már a búsba. Az volt a jó, ha az embernek privát helikoptere volt, hogy a pilóta általában nem kérdezett semmit azon kívül hová szeretnénk menni és nem nézett idétlenül. Három perc múlva már a város felett repültünk. Innen fentről, madártávlatból igazán gyönyörű volt a hely. Kár, hogy nem nyaralni jöttem ide… 

 Ahogy lenéztem a hatalmas, felhőket súroló hegyekre, eszembe jutott, hogy mennyire imádott Allie barlangászni. Mikor kicsik voltunk rengetegszer vittek el minket Leto emberei különféle cseppkőbarlangokba.

  Igaz, ezek inkább kiképzés céljául szolgáltak, mintsem közös családi programként. Induláskor bekötötték a szemünket, és csak akkor vették le a kötést, amikor már a barlang közepén jártunk, aztán magunkra hagytak, hogy egyedül találjuk meg a kijáratot. 

  Nem tagadom, először mi is összecsináltuk magunkat, de erőt adtunk egymásnak a kitartáshoz és pár óra alatt megtaláltuk a kijáratot.

  A következő alkalommal, amikor szintet léptünk, már nem csak a kijáratot kellett megkeresnünk, de ki kellett védenünk a lesből jövő támadásokat is. Ha elégszer küldenek padlóra vagy lent maradsz és feladod, vagy megtanulsz visszavágni, és elsajátítod az agresszivitás jegyeit, amit később a magad hasznára fordíthatsz. Amikor eljutottunk odáig, hogy ezek már mind jól mentek, Leto személyesen vitt el minket egy kirándulásra az egyik legszebb barlangba, amit valaha láttam. Alina azonnal beleszeretett a helybe, egyszer egy egész napra is elmentek Letoval, hogy felfedezzék a barlangok szépségeit és érdekességeit. 

  Én inkább kihagytam. Nem vagyok klausztrofóbiás vagy ilyesmi, de elég volt nekem az a rengeteg barlangban töltött idő, amikor a kiképzés zajlott, nem hogy még extra leckéket is vegyek. 

  Az érzelmek dörömbölni kezdtek annak a bizonyos lelki dobozkának a fedelén, ahova nem rég száműztem őket és egy könnycsepp ki is buggyant a szememből, majd szép lassan lefelé csordogált az arcomon. Inkább valami páncélszekrénybe kellett volna zárnom ezeket a rohadt emberi gyengeségeket. 

  Elég sokáig mélázhattam, mert Lex – a pilóta – szólt, hogy hamarosan megérkezünk. A végleges úti célom Darius bárja volt, de nem kockáztathattam meg, hogy megtalálják, ezért Lexet egy tíz kilométerrel arrébb lévő pokoltanyához irányítottam. Darius az, akihez az ember akkor fordul, ha már elhasználta mindhárom segítséget, mégsem tudja a helyes megoldást. Csakhogy volt egy kis bibi. Normális esetben inkább megpróbáltam volna egyedül megoldani a szorult helyzetet, még akkor is, ha belerokkanok, vagy ne adj’ Isten feldobom a talpam, minthogy ide jöjjek. Mekkora mázli, hogy a józan eszem mostanában a sarokba menekült, és fülét farkát behúzta, amikor a bosszú szörny kimerészkedett a barlangjából. 

  Ha még egyszer sem jártam volna itt, akkor is tudnám, hogy ez a hely nem rendes, becsületes embereknek való. A repedező vörös festék, a több helyen omladozó vakolat elég átfestő képet adott arról, hogy milyen lepukkant kocsma ez. Azonban ha még így is kételkednék ebben, az épület oldalát teljesen elfedő, tűzben égő, szürke koponya temető és a felette repdeső, sötét démonokat ábrázoló festmény és a belécezett ablakok biztosított volna arról, hogy épeszű, jóravaló ember be nem teszi ide a lábát.

  Az épület mögött egy üres, füves terület helyezkedett el. Elég nagy ahhoz, hogy egy ilyen helikopter biztonságosan le tudjon szállni. 

   Miután landoltunk, kiszálltam a gépből, Lex követett.

  – Biztos, hogy be akar menni oda? – Mutatott a romos épületre. 

Nem én! Gondoltam magamban, de muszáj lesz. 

  – Ja, tudom… nekem sem tetszik, de csak itt találok segítséget – feltéve, persze ha nem előbb lőnek, aztán kérdeznek. Mikor legutóbb itt jártam felbosszantottam a fő górét és azóta sem lettünk puszi pajtások, pedig az már 2 éve volt. – Lex, – vontam magamra a figyelmét – köszönöm a segítséget, de innentől magam is boldogulok, úgyhogy visszamehet. 

  Lex egy darabig csak állt ott és nézett rám, majd a helyre, aztán megint rám és megint a helyre. Nem igazán tudtam, miért habozik, elvileg arra nem kapott parancsot, hogy velem kell maradnia és pincsiként követnie, akár a halálba is. Végül a tekintete megállapodott rajtam.

  – Mr. Burn azt mondta, – matatott valamit a nadrágja farzsebében, majd elővett egy gyűrűt és felém tartotta, hogy vegyem el – hogy ezt adjam át önnek és mondjam meg, hogy a gyűrű majd megvédi a mágusoktól és nem tudják majd megtalálni önt. 

  Elvettem tőle az ékszert. Egy egyszerű, sima, ezüst karikagyűrű volt. Azt hittem az ilyen woodoo izék azért valamicskét különböznek az ékszerboltban kapható társaiktól.   Forgattam ide-oda, de semmi különlegeset nem láttam rajta. 

  – Hogy védhetne ez – tartottam fel a gyűrűt – meg? Ez csak egy egyszerű ékszer. 

  Na, jó, azért az ára alapján biztosan nem volt olyan egyszerű. Ha másként nem, majd lefizetek vele valami rúna készítőt, hogy rakjon rám egy tetkót, vagy valamit, ami elrejt. 

  – Csak… – sürgetően kalimpált Lex a kezével – húzza fel és meglátja. 

  Minden kételyeimet elhessegettem és az ujjamra csúsztattam a gyűrűt. Egy pillanatig nem éreztem semmit, aztán hirtelen felmelegedett, szinte égetett. Azonnal le is húztam és ledobtam a földre. A gyűrű Lex lába elé gurult, aki felvette és kicsit megfújta, aztán ismét odatartotta nekem. 

  – Tudja mit? Inkább tartsa meg, adja oda a barátnőjének vagy bánom is én, de én aztán fel nem húzom még egyszer az hétszentség! – Dörzsölgettem szegény, pirított ujjamat és vártam, hogy felhólyagosodjon az égési sérüléstől, de nem lett semmi baja, csak kellemetlenül égetett. 

  –Már lehűlt. Ez a szokásos eljárás, nem kell aggódnia – tartotta még mindig felém azt az átkozott ékszert. 

  – Ne aggódjak? Kösz, de inkább kihagynám, nem szeretnék váratlanul lángra lobbanni.

  – Nem fog, ígérem. Csak az első érintkezéskor melegszik fel, mikor a letapogatást végzi. Nyugodtan felveheti. – Láttam a pali szemében, hogy igazat mond és a lágy hangja is biztatott, így hát lassan ugyan, de elvettem tőle. Szerencsére tényleg lehűlt. Épp húztam volna fel, amikor megláttam a belsejébe vésett szöveget, ami eddig nem volt ott. 

  – Ez micsoda? – Mutattam Lexnek a vésést, mivel hiába törtem a fejem, nem tudtam dekódolni. Egy ideig csendben tanulmányozta, de nem vette el tőlem.

  – Hm… – billentette oldalra a fejét és megvakarta a kopasz fejbúbját. –„ Ocultar rolamento a partir de persequidor ” – mondta játszi könnyedséggel, mintha csak ez lenne az anyanyelve. Talán az is volt, ki tudja, talán egy közös nyelv ott ahonnan Dylan jött.   Most, hogy így belegondoltam, rádöbbentem, hogy milyen keveset is tudok a srácról, akire a legjobb barátnőm holtestét bíztam. Sőt, akire a saját életemet is rábíztam. Meg is lehet nézni, hová vezetett mindez. Nem volt elég gondom Letoval, most még ezek az őrült mágusok is a nyakamban lihegtek. Mikor tanulok a hibáimból?

  – Ez egy varázsige. – Lex válasza rángatott vissza a valóságba gondolataim mélyéről. – Arra utasítja a gyűrűt, hogy rejtse el viselőjét a keresők elől, akik ugyanazon mágiát használják, mint amivel a gyűrű is készült. Meglep, hogy nem tudta elolvasni.

  – Már miért tudtam volna? – Kérdeztem gyanakvóan.

 – Csak mert ez egy közös, ősi nyelv és mindenhol ezt használják, ahol felüti a fejét a mágia. Gondoltam Letonál látott ilyet, esetleg meg is tanulta. Úgy tűnik a fogvatartója óvatos volt.

  Ja, túlságosan is. Letonál élni rosszabb volt, mint egy börtönben. Csak azt tanította, amit a saját hasznára fordíthat, semmi mást. Viszont ezen dolgok oktatását halálosan komolyan vette.

  – Nem. Ilyen kulisszatitkokat nem osztott meg velünk, gondolom nem akarta, hogy egyszer ellene használja bármelyikünk is. Sok mindennek hívhatjuk a rohadékot, de hülyének nem – mondtam, miközben lassan visszahúztam az ujjamra Dylan gyűrűjét. Amint hozzáért a csupasz bőrömhöz felmelegedett, de nem annyira, mint először.

  – Egy idő után megszokja. Fel sem fog tűnni – szólt közbe Lex.

  – Miféle letapogatásról beszélt? – Jutott eszembe a korábbi monológja.

  – Hogyan? – Kérdezett vissza, mintha teljesen máshol járt volna az figyelme.

 – Azt mondta, csak akkor éget, amikor a letapogatást végzi – frissítettem fel az emlékezetét. - Mit értett ez alatt?

 – Ja, igen. Nem használhatja bárki, csak akinek tervezték. Amint valaki felhúzza, ugyanazt fogja érezni, mint maga, csakhogy nem hűl le, hanem tovább izzik, ezzel jelezve a készítőjének, hogy illetéktelenül használják. Ha viszont a megfelelő személy húzza fel, megjelenik benne a vésett igézet, mint azt ahogyan ön is láthatta. Ez aktiválja a varázslatot és a gyűrű lehűl.

 – Honnan tud maga ennyi mindent? Nem hinném, hogy a Pilótaiskolában tanítanának ilyeneket.

 – Az apám egy Meiga volt. Én ugyan nem örököltem a képességeit, de sokat tanultam tőle. 

 – Csak volt? – Kérdeztem óvatosan.

Egy pillanatig azt hittem nem válaszol. Fejét oldalra fordította és a távolba meredt. Nyilván régi sebeket tépett fel a kérdésem. Végül még is válaszolt.

 – Meghalt. Egy háborúban, még régen. Leto ellen vonultak fel a csapataink. Az apám vezette az első támadást. Nem tért vissza.
 Láttam szemeiben a gyászt és a mélységes gyűlöletet. Gyűlöletet az ember iránt, aki miatt elveszítette az apját, gyűlöletet az apja iránt, aki elhagyta őt és szánalmat saját maga iránt, amiért nem volt ott, hogy segíthessen. Ismertem ezt a tekintet. Nagyon is jól. Én is hasonlóképp éreztem Alina miatt.

  Erről jut eszembe…

 – Köszönöm Lex. Azt is, hogy elhozott és azt is, hogy elmagyarázta ezeket nekem, de most már ideje vissza mennie, mielőtt még bajba kerül miattam – nem engedhettem meg, hogy még valaki miattam sérüljön meg. Így is sok van már a rovásomon, még egy szellem ne kísértsen.

 – Nagyon szívesen – fejet hajtott –, remélem sikerül elérnie a célját. Egyet kérek öntől, Kira – szorította meg a kezem –, soha, de soha ne jöjjön vissza Salyrisbe! Ha visszatér, megölik. Ne vegye sértésnek, de – alaposan végigmért – ők nem a maga súlycsoportja. Húzza meg magát valahol, rejtőzzön el, csináltasson új személyazonosságot. Bármit, de ne üldözze őket. Gyászolja a barátját, fojtsa el a bosszút, mert egy összecsapást a Tanáccsal nem élne túl – eleresztette a kezem és a helikopterhez sétált. Kinyitotta az ajtaját, majd visszafordult – viszlát, Kira! – Beszállt és elindította a motort, aztán felszállt én pedig megfordultam és magabiztos lépésekkel elindultam a bár bejáratához, miközben Lex tanácsán gondolkoztam. Valószínűleg igaza volt. Nem, tuti, hogy igaza volt és az egész küldetésem azzal fog végződni, hogy hidegre tesznek, de ha magammal tudom vinni Letot, már megérte.

    

  Amint odaértem közvetlen a fekete vasajtó elé, melyre a „ Porta de Inferno„ vagyis „ A pokol bejárata „ szöveget fújták vörös festékkel, felpillantottam az ajtó fölé és megláttam a vörösen izzó BloodLust - Vérszomj - feliratot, kicsit azért felszökött a vérnyomásom. 

  Egy két ajtós szekrény lépett elém, hogy elkérje a belépőmet. Ezt a belépőt nem pénzel lehetett megvenni, hanem bizalommal és vérrel. A baj ott kezdődik, hogy legutóbb rossz ember vérét vettem és így a bizalmat is eljátszottam, ez pedig egy zártkörű hely. Esélyed a bejutásra tagsági nélkül egyenlő a nullával. Kivéve, ha hullazsákban visznek, de ez nem az a lehetőség, amit én választanék.

  Felbambultam az óriásra. Hát nem mondom, hogy szívesen kötözködnék vele, ha lenne választásom. Kopaszra nyírt, teletetovált kugli feje, kitudja hány piercingje, szintén agyon tetovált karja hivatalosan is a „ne szarozz az őstulokkal, ha nem akarsz egy jó nagy ütést a fejedre a kőbunkójával„ kategóriába sorolta.

 Reméltem, hogy nem fogok egy fej-nagyságú búbbal a fejemen távozni. Bár ez jobb volt, mint az esetleges másik opció, miszerint egyáltalán nem fogok távozni. Pedig erre volt a legnagyobb esély. Akárhogy is, mindig is szerettem a szerencsejátékokat és itt az ideje, hogy olyanért kockáztassak, ami megéri.

 – Szia, Husi! – üdvözöltem a tulkot. – Dariushoz jöttem. Ha megtennéd, hogy… – hessegettem az ajtó elől a kezemmel. Naná, hogy egy tapodtat sem mozdult. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Ha lett volna egy narrátora a jelenetnek, most biztosan a " gyengébb idegzetűek most ne figyeljenek" szöveg jött volna, mert jó eséllyel hamar hullazsákban végzem. Nem voltam egy öngyilkos jelölt, csupán arra számítottam, hogy ez a rohadék Darius előbb megkínoz és csak aztán nyír ki. De sebaj, legalább bent leszek, és ha egyszer bejutottam talán meg tudom győzni, hogy segítsen.

 – Oké, Herkules. Legalább szólj be neki, hogy Kira keresi – még mindig állt ott, mint a faszent. – Hidd el szivi, még meg is jutalmaz érte, viszont ha hagyod, hogy elbattyogjak és megtudja, hogy már a küszöbén voltam, téged tuti kiherél. Szóval választhatsz, adok egy percet, hogy eljusson a hatalmas fejedben lévő aprócska helyre, amit normál méretében agynak hívunk – keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. – Szerinted meg tudod csinálni? Rád bízhatok egy ekkora feladatot? – cukkoltam tovább, mire megindult felém, hogy helyre tegyen.

 – A főnököd nem lesz túl boldog, ha összeverve visznek elé. Te is tudod, hogy szereti maga végezni a piszkos munkát. Legalábbis szeret részt venni benne – legalább ehhez van töke, gondoltam magamban.

  Darius az igazi seggfej bűnözők közé tartozott, akik nem becsülnek vagy tisztelnek semmit és senkit, kizárólag önmagukat. Még a saját anyját is eladná, ha vajmi haszna származna belőle. Mondjuk, ha olyan anyám lett volna, mint neki, én is simán eladtam volna, ez tény, talán még fizettem is volna érte, hogy vigyék el és vissza se hozzák.

  Az óriás eleresztett egy halk káromkodást a bajsza alatt, aztán visszasétált az ajtóhoz és ritmikusan dörömbölt rajta. Az ajtó kinyílott és egy hasonló kinézetű behemót állat kukucskált ki rajta. Gyorsan megvitatták a helyzetet, egy-két pillantást vetve rám, majd a kidobó  2.0 bevágta az ajtót. 

 Nem kellett sokat várnom, újra kinyitódott és hat melák állt körém és egy hirtelen egy Beretta sörétes csövével néztem szembe, amit az előttem három méterre álló, nyurgább, vörös hajú, félszemű testőr parancsnok irányított rám. Bele sem kellett néznem a szemébe, hogy tudjam mennyire meg akarta húzni a ravaszt. Ismertük egymást és nem voltunk barátok. Ami azt illeti, nekem köszönhette, hogy hiteles kalóz lehetett volna belőle, ha pályát akart volna módosítani.

  – Hogy ityeg, Kieron? – szóltam barátságosan a vöröshöz. Becsületére legyen mondva, türelmesebb volt, mint a főnöke. A szája ördögi vigyorra húzódott, gondolom épp elképzelte, hogy hány féle módon fognak tíz perc múlva megkínozni.

  – Lám, lám! Nézzenek oda, kit fújt erre a tavaszi szellő – lépett közelebb, betolakodva a privát szférámba. – Mit keresel itt tündérbogár? Végre meguntad az életed és jöttél, hogy segítséget kérj a távozáshoz? – Láttam a csillogást a szemében, és hogy abban reménykedik, hogy tényleg elment a józan eszem. Mit mondhatnék, mindig örömmel okoztam neki csalódást, bár a józan ész kérdésében nem biztos az álláspontom, de hogy nem állt szándékomban ott helyben Casperré válni, az fix.

  – Bocsi Sparrow kapitány, de más terveim vannak. Ne vedd magadra, nem személyes – mondtam sajnálkozó arccal, mire végre lehervadt az önelégült vigyor a képéről.

  Lassan, a fegyverrel még mindig rám célozva, mögém lépett és a fülembe súgta:

  – Emlékszel mit mondott Darius, amikor utoljára találkoztatok?

  Nem kellett felfrissítenie a memóriámat, így is nagyon tisztán emlékeztem rá, de valami azt súgta, hogy örömmel tart kiselőadást, így hát nem válaszoltam.

 – Ha még egyszer meglát, fejjel lefelé fellógat, és addig kínoz különböző éles játékszerekkel, amíg el nem megy a hangod a hosszas sikoltozástól. Aztán átad nekem, én pedig azzal kezdem, hogy kivágom a csinos kis nyelvedet és megetetem a pokolkutyámmal – lassan megnyalta a fülcimpámat, majd folytatta –, aztán megduglak, majd elveszem azt, amitől voltál olyan kegyes megfosztani. – Be kellett hunynom a szemem, amikor egyik ujja a jobb szememhez közelített, majd éreztem, ahogy végig simít a szemhéjamon. Hogy is szól a mondás? Fogat fogért, szemet…

  Még mindig lehunyt szemmel, de ugyanolyan nyugodt, magabiztos hanggal mondtam, – Hidd el, nagyon élvezem ezt a kis bájcsevejt és a világért sem akarnálak megsérteni, de per pillanat a főnöködhöz jöttem, szóval ugorjuk át azt a részt, amikor megpróbálsz halálra ijeszteni, mert úgysem sikerül és csak az időnket pocsékoljuk.

  Egy frászt nem sikerült neki, de marha nagy idióta lettem volna, ha ezt érzékeltettem is volna vele. Különben is még mindig volt egy A tervem és a remény, hogy beválik, így ráérek majd utána összecsinálni magam.

  – Ennyire éhezel a fájdalomra, kis csillag? – sétált ismét körbe, aztán megállt velem szemben – Megkönnyíted a dolgomat, Kira. Én szeretek vadászni az áldozataimra, te pedig csak besétálsz ide és feladod magad. Nem vall rád – jegyezte meg szomorkás hangnemben.

  Ó, ha tudnád! Gondoltam magamban, de amíg nem állok szemtől szemben Darius-szal, addig nem terítem ki a lapjaimat. Egyedül az biztosított védelmet, hogy idáig még nem ért el a hír, hogy Leto száműzött és már nem tartoztam a családjához.

  – Bízz bennem öreg, ez még nem az a nap, amikor nem távozok innen élve és a saját lábamon – legalábbis nagyon reméltem –, viszont ha tovább tökölsz idekint velem és Darius később tudja meg, amit közölni szándékozom vele, biztosra veszem, hogy te nem fogsz a saját virgácsaidon innen kisétálni.

 Tekintetem fenyegetővé vált és a hangom is hideg, halálos hangszínt ütött meg. Már kezdtem unni a játszadozást, elvégre fontosabb dolgom is akadt, mint ezzel a gyökérrel elme-kínzósat játszani.

  Egy fél percig csak állt ott és az egyetlen, barna szemével többször is végigmért tetőtől talpig, majd kiadta a parancsot, hogy motozzanak meg, nincs-e nálam valami fegyvernek látszó tárgy, esetleg egy bomba, ha már olyan rohadt magabiztos vagyok.

  
  Nagyjából tíz perccel az életemből és egy pillangókéssel lettem szegényebb mire bejutottam a bárba. A bejárat mellett álló cuki kis szőke hölgy meg sem próbálta elvenni a bőrdzsekimet. Miért is tette volna, hisz Darius személyi testőrsége kísért. Feltehetőleg ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mit mindenki más, aki ránk pillantott, hogy mindegy miben nyúlok ki, ő legalább nem végzett plusz munkát.
   A bár ezen részén a vörös és fekete szín dominált. Naná, hisz ez maga a Pokol. A falakat sötétvörösre festették, melyeket a rajtuk csüngő fáklyák lángjainak fénye világított meg. Az ajtótól nem messze, jobbra egy több méter hosszú bárpult helyezkedett el. A pult része fekete márványból készült, míg a fából álló alapzata mahagóni színben pompázott. A pultot a mögötte lévő italos hűtőkre rögzített piros, kék és zöld neon márka feliratok világították meg. Éjfekete bőr ülőkével ellátott, krómozott talpon álló bárszékek csalogatták a szomjas vendégeket, hogy foglalják el méltó helyüket.

  Két pultos volt szolgálatban. Egy néger csinibaba szolgálta ki a férfi vendégeket. Sötétbarna, göndör fürtjei szabadon hullottak a vállára. Láthatólag cseppet sem zavarta, hogy a hatalmas, vörös karmai mennyire nem voltak praktikusak. Már elég ideje lehetett itt, hogy beletanuljon a sörnyitásba. Nem hiszem, hogy bárki is megemlítette volna mi történt az elődjével. Aznap éjjel őt szolgálták fel és nem ő szolgált fel másoknak. Csúnya egy jelenet volt. Így járt az, aki a nagyságos úr háta mögött üzletelt az ő kárára.

   A kollégája egy vékony, modell alkatú, körülbelül száznyolcvan centi magas, cuki srác volt, rövidre nyírt fekete hajjal és igéző, smaragdzöld szemekkel. A kisugárzása valahogy arra utalt, hogy nem igazán tartozott ebbe a körbe. Tekintetünk találkozott és széles, csábos mosolyt villantott felém egy kacsintással megspékelve. Épp integetni készültem, amikor valaki meglökött hátulról

   – Mozgás! – Naná, most bezzeg siettet a vörös.

  A pultos fiúkát hanyagolva, újra körbepásztáztam a terepet. A pincér cicák extra miniszoknyában, pánt nélküli, hátul fűzős, mély dekoltázsú topban és hosszú szárú, tíz centis sarokkal bíró bőrcsizmában flangáltak. Persze mindenük vörös volt. Hogy még tovább fokozzuk a pokoli jó hangulatot, még vörös kis szarvacskákat is hordtak a fejükön. Nagyon eredeti. Egyik sem volt kifejezetten nagy veszélyforrás.

  A bárpulttal párhuzamosan, baloldalon voltak az ülő bokszok. Egy fekete, három személyes bőrkanapé a falnak támasztva hevert, amit a pult felé fordítottak, vele szembe pedig egy ugyanolyat állítottak fel. A két kanapé közt egy vérvörös márványlapú kis asztal állt. Öt ilyen boksz volt és mindegyik ugyanígy volt elrendezve. Nagy, vastag, fekete márvány Ión oszlopok választották el őket egymástól.

   A pult és az ülőhelyek közt úgy húszméternyi üres tér volt, ahol saccperkábé húsz őrült rázta a fejét a Disturbed nevezetű banda Inside The Fire című számára, ami jelenleg maximum hangerővel üvöltött a hangszóróból. 

   Ahogy áthaladtunk a tömegen még VIP vendégnek is érezhettem volna magam, amikor félrehúzódtak, hogy szabad utat engedjenek a nyolcfős kis seregünknek, de sajna ez az érzés elmaradt, mivel közben egy fegyver csövét szorították a hátamhoz és a vendégsereg hetven százaléka ismert és élve nyúzott volna meg. Mindig is kísértettem a saját sorsom és ez persze most sem maradhatott el. Üdvözöltem pár ismerős arcot, cserébe beszedtem néhány fogsor villantó vigyort és „megdöglesz ribanc” megjegyzést.

  Mikor végre elértünk a terem végébe, felnéztem az emeleten lévő hatalmas üvegablakra, melyen keresztül kicsit be lehetett látni Darius irodájába. A nagytestvér általában onnan fentről figyelte a birka nyáját. 

  És ott is volt!

  Megálltam és eljátszottuk a „kinek ijesztőbb a tekintete és ki pisili előbb össze magát” nevű társasjátékot. Darius nyert. Az a hír járta hogy egy felsőbbrendű démon, de azt persze senki nem tudta, hogy pontosan milyen fajta. Ha bárki kételkedne a pletykákban, egyszerűen jöjjön ide és nézzen körbe, majd vessen egy pillantást Darius szemeire. Garantálom, hogy elszáll minden kételye. 

  Darius szeme sötétbarna volt, amikor emberek közé ment. De itt, a saját kis barlangjában, ahol különböző vérvonalú, ragadozó, veszélyes alvilági démonok gyűltek össze, a valódi énjét mutatta. Jobb szeme vérvörösen izzott, míg a bal szeme aranybarnán csillogott. Rövid, sötét barna haját az elején tüsisre zselézte. Orra vastag volt, de csak annyira, hogy igazán férfias arcot képezzen. Szája se nem volt kicsi, se nem nagy, telt, de nem vastag. Na és persze a rossz fiúk elmaradhatatlan kelléke, az apró borosta tarkította az állát. Ha nem utáltam volna ennyire és nem lett volna egy mocsok szemétláda, még azt mondtam volna rá, hogy szexi. A fenébe is, lélegzetelállítóan szexi volt, szó szerint egy csábító ördög.

  Tekintetét elvette rólam és mögém pillantott, aztán alig észrevehetően biccentett egyet, engem pedig balra lökdöstek egy nagy vörös függöny felé. Ez viszont pont az ellenkező irányban volt, mint amerre az én kicsi szívem vágyott. Nem jó jel.

  – Tudod nekem a fenti iroda mindig is tetszett, – fordítottam oldalra a fejem, hogy a fogva tartómhoz szóljak – nem beszélhetnénk inkább ott? – Kérdeztem reménykedve.

  Sosem voltam még a vörös függöny túloldalán, de az előtte álló két Conan barbár nem sejtetett semmi jót.

 – Pofa be! – taszított rajtam egy jókorát Kieron. Ekkor fogadtam meg, hogy az első adandó alkalommal megölöm ezt a nagyszájú pöcst.

 A két melák széthúzta a függönyt, amely mögött egy kőlépcső vezetett az alagsorba. Oké, rohadtul nem jó jel.

 Kieron a szabad kezével átfogta a bal karom és megállított, majd a hat fős kísérőbrigádból négynek megparancsolta, hogy őrizzék a bejáratot.

 A rövid kis utunk alatt eszembe jutott, hogy mennyire utáltam a csigalépcsőket. Különösen akkor, ha magas sarkú csizma volt rajtam. Mindig attól paráztam, hogy a lépcsőfokok vékonyabbik felére lépek és legurulok, majd kitöröm a nyakam. Az egy dolog, ha idő előtt kerülök a föld alá – persze húzom, amíg lehet –, na de, hogy egyik kedvenc ruházati kiegészítőm okozza a vesztem, az kissé abszurd és eléggé égő.

   Három lépcsőfordulóval a hátunk mögött az alagsorban találtam magam. Első blikkre azt hihetné az ember, hogy egy sima borospince volt. Az alagsornak volt egy kis előszobája, innen vezetett fel a lépcső. Itt tényleg volt egy pár boroshordó. Valahogy kételkedtem abban, hogy kora esti ivászatot tartunk a fiúkkal. Kételyem hamar beigazolódni látszott, amikor Kieron a balra lévő folyosó felé tuszkolt. Jó hosszú folyosó volt. Kívülről meg nem mondtam volna, hogy ekkora ez a hely.

  Ahogy haladtunk tovább az alagsorban, feltűnt, hogy jobbról és balról is faajtók nyíltak kisebb-nagyobb helységekre. Nem hittem, hogy az elit vendégeket szállásolják el ezekben. Amikor benéztem az egyikbe, nagyra nyílt a szemem és a pulzusom is felgyorsult. Megmertem volna esküdni, hogy száradt vért láttam a falakon. Ez valóban nem a VIP részleg volt, sokkal inkább a Megszívtad, most megdöglesz zóna.

  Kieron kábé harminc métert vezetett, mire elértük a folyosó legvégét, ahol szintén egy faajtó volt. Csakhogy ez még csukva volt, így nem láthattam mi van mögötte. 
  Nem kell félni, Kira. Hamarosan úgy is megtudod, mondta az idegesítő szarkasztikus hang a fejemben, ami mindig felvidított a kilátástalan helyzetekben.

  Amint megálltunk az ajtó előtt, ismét hátrafordultam a kíséretemhez.

 – Remélem minimum egy elnöki lakosztály vár, ahol van kábel tévé vagy egy teremnyi drágakő, mert ha nem, ez a madárka nem fog dalolni, azt pedig Darius cseszheti. – mondtam az utolsó szót már összeszorított fogakkal Kieronnak.

 Válasz helyett kinyitotta az ajtót. Az eddig vadul kalapáló szívem most pár pillanatra megállt, amikor bepillantást nyertem a szobába. A helyiség mind a négy falára különböző hosszú láncok voltak erősítve, melyeknek a végén vas bilincsek voltak. Egy falon volt négy-öt darab. Az ajtóval szemben lévő falhoz egy ágyat toltak, felette pedig hasonló bilincsek lógtak a vasláncokon. A jobb sarokban egy szöges szék állt.

  Megpördültem, hogy Kieronnal szembe nézzek.

 – Nagyon remélem, hogy nem valami kemény pornót akarsz forgatni, és hogy csak azért vagyunk itt, mert ez az épület legcsendesebb része, ahol zavartalanul tudunk csacsogni mindenféle mókás dologról a főnököddel.

  A lelkem mélyén még reménykedtem, hogy tényleg ez a helyet. Azonban sok mindennek lehetett nevezni, de naiv kislánynak biztosan nem. Tudtam, hogy ez nem egy kellemes traccsparti lesz, legalábbis számomra nem. Átkoztam magam, amiért idejöttem. Bár az A tervem még nem ment füstbe, csak jóval döcögősebb lett az út a célig. Ami semmiképpen sem a megcsonkulás vagy a biztos halál.

  Egy árva pillantás Kieron arcára és ördögi, önelégült vigyora elárulta, hogy még mindig jól működtek a megérzéseim. Vártam, hogy betessékeljen a szobába. Tudtam, amíg nincs itt Darius, addig nincs miért aggódnom.
  Most viszont állati nagyot tévedtem.

 Kieron villámgyorsan előkapott egy másik lőfegyvert és rám célzott. Nem volt időm megfejteni, hogy milyen spéci stukker volt, mert meghúzta a ravaszt.

  Aztán minden elsötétült…

FOLYTATJUK...
REMÉLHETŐLEG.